„Óh, de akkor, akkor nem veszünk el,
Akkor élet és dicsőség vár ránk”
(Petőfi Sándor: A Nemzethez)


Petőfi Sándor, a nagy költő,
Kitől ihletem kapom,
Hogy méltón szólhassak Terólad,
Ó, én Magyarhonom.

Kikben a nomád utódok
Ma is hisznek, vakon,
Közös őseink szelleme
Lebeg pusztáidon,

Lelkem a Múltba visszaszáll
S a véres csatákon
Hős Árpáddal ontom vérem
Földedért, Magyarhon.

Jó szellemekhez fordulok,
S hozzád szól a dalom,
Hisz sokan estek el közülünk
Érted, Magyarhonom

Lovas őseinknek vére
Pezsdül fel szabadon,
Ereimben, hogyha járok
Füves pusztáidon.

A Kék Ég Ura, Tengri az,
Kihez imádkozom,
Hogy örökre legyünk egyek,
Véled, óh, Magyarhon.

Duna partján Buda és Pest
Összeforrt egykoron,
Budapest, egységed jelképe,
Mint a miénk szép Asztanánk,
Óh, modern Magyarhon.

Ősi ösztöneim mégis
Azt suttogják titkon:
Ugyanazok vagyunk ma is,
Mint egykor lóháton.

Évszázadok után, végre
Élhetünk szabadon,
Jó lovasok, fej-fej mellett
Ügetünk az úton.

Mintha apám, s anyám szólna:
Ez végakaratom:
Szeretettel nézz ott végig
Házon, s templomokon.

Míg egyedül kóboroltam
Honi pusztáinkon,
Távoli nővérre leltem
Benned, óh, Magyarhon.

Szívünkben mi egyek vagyunk,
Ősi módon, s fiatalon,
Dunád világfolyammá lett,
Csodás Magyarhonom.

Új évszázad. A tiéd és miénk.
Élhetünk szabadon,
Közös nevünket kimondom:
Fenséges Magyarhon.

Testvérként vágtattunk valaha
Pusztai tájakon,
Hiszek Benned, Kazahsztánom,
S Benned. Magyarhonom.

Tengri isten, ki uralkodsz
Havas ormainkon,
Ne feledkezzél meg rólunk,
Tartsd mindent látó szemedet,
Kazakon, s magyaron.

Magyar, kazak. Fény és vad szél.
Uram, halld sóhajom:
Segítő kezedet kéri,
Kazahsztán s Magyarhon.