Maholnap eltűnsz, kedves hó-alap,
mely - hogyha nem kúszott a köd reád -
beintettél hozzám az ablakon,
mihelyt széthúztam könnyű függönyét.
Mutattad a víg szajkó mese-kék
s a bús pirókok vér-szín tollait,
s megriadt nyúl szökkenéseit,
őzek futását, büszke szarvasét,
s ha jártam süppedős ösvényeden,
a csodaszarvú muflon lábnyomát.
Elűztél gondot, téli mélabút
s a odtól vissza-visszatért
az életemtől elfutott öröm.

Eltűnsz s fényes fehérséged helyén
csak bokros, barna domboldal marad,
mely rejti majd az illanó vadat
s meg nem mutatja járásuk nyomát
mohos gyeppel benőtt ösvényeden.

S szegényedem. Megint szegényedem.