Egy kritikusnak Ó, mi szívesen félreállunk, Mi sápadt, beteg csillagok, - De hát, - mutasd meg a napot, Amelynek nincsen alkonyatja, S mely szakadatlanul ragyog, Mutasd meg, kérlek, a napot! Azért, mert kell a napmeleg, Kalászba hívni a magot, S szökkenteni élet-csírába: Le ne becsüld a csillagot, Mely nem fogható cél-igába, És magányosan - csak ragyog, Le ne becsüld a csillagot! Rövidülnek a nappalok, - És az éjszaka egyre hosszabb - Örülj, hogy vannak csillagok, - S a csillagot ne ostorozzad, Mert az éjszaka egyre hosszabb. A nappal láthatatlan csillag Az éji égre azért virrad, Hogy tétova tekinteted' Szelídebb fényben megfürössze - S talán - lángoló nap az ürben S talán Te látod csak kihűlten, Mert Te vagy tőle messze-messze.