Azt mondják, látták, amint bement a kávéházba, leült
melléje és megmondta neki. Késöbb láttak engem is: egy
percre odaültem hozzájuk, s mutattam az újságban vala-
mit. Aztán arra ment Ervin, karonfogott, és együtt elmen-
tünk.
De mindebböl egy szó sem igaz. Erötlenül tiltakozom,
bizonygatom, hogy nem ismerem öket személyesen, s Er-
vint esztendeje nem láttam. Tiltakozásom hangja elhal egy
világürben, mely kopár és süket. Különben is, már másról
beszélnek. Mindez oly szövevényes és hangos, oly biztos és
ernyedetlen; s oly egyhangú, mint az imamalmok pörgésé-
nek zöreje. S van benne valami ösi, mintha a kígyó kezdte
volna el, az almafával és Istennel, s van benne valami fojto-
gató, mintha dzsungelben járnál, kések, csapdák, visító
majmok és papagájokkal megrakott kenyérfák között. S
van benne valami képtelen igazság: sok hazugság - millió
hazugság - együtt mégis az igazság egy summáját jelenti.
Ezért szótlanul hallgatom, belenyugszom. Esztendö múl-
va, zúgó fejjel, kissé szédülten, úgy rémlik, csakugyan be-
mentem akkor a kávéházba, odaültem melléje, mutattam
valamit az újságban, késöbb arra jött Ervin, és együtt el-
mentünk. A pletyka él és élnek belöle és élnek benne és
rajta, s a zsivajban homályosan emlékezünk, hogy kezdet-
ben volt az Ige, és az Ige testté lön; de késöbb pletyka lett
belöle.