Egyszerű volt és természetes,
hogy megtanuljon szebben énekelni,
városokat tett a nyelve alá,
okosabb volt a dologkerülőnél,
karom helyett jóság nőtt a lábán
s ha csak egyet lendült is a szárnya,
megrengette a levegő-vizeket,
ismeretlen dolgok bukkantak elé
és harmatos-zöld fejére tapadtak.
Nappal fényporban fürdött,
boldog volt és jó bizalommal,
komolyan összeszedte a gondolatokat,
hogy fészket rakjon saját hóna alatt.

De egyszer aranyból kívánta a búzát,
telhetetlenül száz feje nőtt
s ezer szeme közül egyik se látott,
csak a másikat nézte,
hogy belegázoljon csőrével.
Azóta nem repül tovább,
de a veríték zuhog róla,
dolgos ujjai közt most nádasok nőnek
és egészen bolondul tollakat,
meg népeket szaggat ki magából.

Ó, hintsünk tiszta búzát szemei közé!
Fáradt már szegény és kimerült,
hadd legyen egyszerű ismét és természetes,
álljatok szárnyaira, hadd ragyogjanak megint,
egyetlen feje lesz és nem értelem nélkül,
ha összecsókolózik mind a száz,
gyujtsuk meg a szemében magunkat,
lássam ismét és kedve legyen szállni,
megmerevült erein illanjunk szét villamosan
és saserejű szelíd galambként fog röpködni majd
isten békességes homloka körül.