Itt élek a földön, és meg vagyok sértve. A század, amely-
ben éltem, a haladás és az értelem korszaka; így hirdet-
ték. Keresem a szót, amely kifejezhet né sértödöttségem
okát. Minden szót megvizsgáltam, amely indokolhatja
utálatom és kétségbeesésem; de minden szó erötlen. Ta-
lán így mondhatnám: meg vagyok sértve, mert a kor,
amelyben éltem, igénytelen volt és áhítatnélküli. Igényte-
len, mint kevés korszak elötte; áhítatnélküli, mint soha,
semmiféle emberi idö azelött. Szenvedek az igénytelen-
ségtöl, mely jellemzi ezt a századot. A troglodita akart a
barlangban valamit; jégszekrénye nem volt, a szerves
vegytanhoz nem értett, de kitalálta Istent s az elsö jog-
rendszert. El tudok képzelni egy régi, asszír vagy babiló-
niai bírót vagy katonát, aki rothadt, durva, szeszélyes; de
vérengzéseit és jogtiprásait is áthatja az áhítat, hogy em-
ber. Ezt az áhítatot nem érzem kortársaimon. Soha nem
becsülte még az ember ilyen kevésre önmagát. Ifjúságom
arra az idöre esett, mikor a század csodálatos találmá-
nyait, a rádiót, a repülögépet tökéletesítették, mikor ato-
mokat kezdtek rombolni. Uj mondakör kezdödött; leg-
alább gyermekkoromban úgy éreztem. De mire férfi let-
tem, megtudtam, hogy csak új vandálság kezdödött, a
legbarbárabb valamennyi között; vandálság, sistergö is-
tennyilával, mely házi szolgálatokat is teljesített, vízlefo-
lyós klozettel, diftériaszérummal; s mind e csodákat vala-
milyen üvegszemü közöny használta.
Nem hiszem, hogy Da Vinci vagy Pascal úgy és olyan el-
keseredetten különbözött családjától, osztályától és kör-
nyezetétöl, mint ma az elsörangú szellem. Da Vinci "csak"
zseni volt; de ízlésben és áhítatban ugyanaz, mint apja és
nagybátyjai. A biológus Huxley írja, hogy az elsörangú em-
ber úgy különbözik ma az átlagembertöl, mint hajdan az
ember az állattól.