Ó, csitult árvaság ! Egyedül járok
az égi mezőkön, lehulltak már a
csillagok is, csak testetlen szavaim
ragyognak és selymes hajzatuk szelíd
kezekkel lengeti a szél mely hozza
utánam, fehéren göndör felhőknek
alkonyi nyáját.

Most földi mezők fölött vonulok,
gazdagon mélán: csillanó füvek!
vetés! a kazlak alatt szerető
béres! mosoly a koldusok véres
ajka körül! Minden én vagyok és
szüzek összeszorított térdei
fehéren nyílnak látásom nyomán!

Azután ujra semmi! Egyedül járok
az égi mezőkön, lehulltak már a
csillagok is, csak testetlen szavaim
ragyognak és selymes hajzatuk szelíd
kezekkel lengeti a szél mely hozza
utánam, fehéren göndör felhőknek
alkonyi nyáját.

Ó, csitult árvaság !
Minden árvaság szomorú dicsérete !