A csillagok
Ezen a nyáron először láttam közelről a csillagokat.
Éjjel a kert fölött, hirtelen felragyogtak, mind a többezer millió,
milliárd és billió, az összes tejutek és ködfoltok, s a meghittek és
népiesek is, a Fiastyúk, a medve, s a Göncöl szekere. A sarkcsillag
ökölnyi volt ez éjjel, s villogottt, oly értelmes fénnyel, mint egy
világítótorony csóvája. Már meteorok estek. A világegyetem ismerős volt,
barátságos. Minden a helyén állott, az összes csoportok és
csillagképzetek, végzetes ismerősséggel és hagyományosan.
A csillag, amely alatt születtünk és halunk , nem változik.
Milyen szerény a lélek, mely úgy nézi a nyári eget, mint egy menetrend
esélyeivel telített pályát! Nem utazni sehová, csak élni, a végtelenben,
a csillagok alatt, lélegezni, s meghalni a világűrben a csillagok alatt,
csukott szemekkel, melyek csillogni kezdenek, ha a csillagok fénye ráesik.