Oly szép, oly kedves nekem
minden, mi rád emlékeztet:
szőke hajad, bájos szemed,
hangod is még fülemben cseng,
mégis miért kell elfelednem?
Bár múlnak éjek és nappalok,
hiába - csak rád gondolok,
felidézlek minden percben,
nagyon-nagyon szerettelek...
S most könnycsepp csillog szememben,
de nem sírok, csak könnyezem.

A múlt olykor még feldereng:
mikor sétálni jöttél velem
az árnyas fák alatt ketten,
csak ketten mentünk csendesen,
s először fogtam meg kezed.
Te megálltál, rám néztél szótlan,
számhoz forrón tapadt ajkad,
karod gyengéden átölelt
és halkan suttogtad: szeretlek.
Most erre gondolok szüntelen,
de nem sírok, csak könnyezem.

És itt e téren, melyen
egykor összebújtunk csendben,
most fájó emléked képe
kérdésként vívódik bennem:
vajon miért hagytál el engem?
Ám szívem mélyén titkon várok,
vágyakozva nézem ablakod,
hidd el, még most is szeretlek,
mindig csak rád emlékezem,
s érzem, arcomon egy könnycsepp,
de nem sírok, csak könnyezem.

Tudom, nem jössz el soha már,
ekkor lassan andalgó pár
jön felém - oly szép látomás.
Rám néznek, majd továbbmennek
összebújva, szerelmesen,
s én várok szitáló esőben
egyedül, némán, kedvtelen.
Az esti utca néptelen,
magány szorítja szívemet,
szememből könnyek peregnek,
de csak állok szótlan s könnyezem...