Hajló, szép búzamezők,
nekem ti vagytok a legszebbek,
mint utazónak
az aranyló nap fényében
a tengerek.

Engedjétek, hogy nézzelek,
de ha ott vagyok köztetek
nem is kell,
mert érezni a legszebb.

Belülről hullámoztok rá
a lelkemre,
elringattok a gyönyörű
csendbe.
Szívem csendjébe
önmagam vagyok.

Belülről látok,
nem kellenek
a hazug szólamok.
Itt nincs más,
csak én vagyok és
ti vagytok.

Ti adtok nekem álmot,
boldogságot. Tápláléka vagytok
az éhező léleknek.
Ha már a test is kíván,
éhét csillapítván,
kenyérré lesztek.
A legszebb adomány!

Hajló szép búzamezők, nekem
ti vagytok a legszebbek.
Én nem tudok adni nektek, csak
szemem fényével növeszteném
száratok, az legyen még szebb.

Mikor nyár van mindennap
ott lennék,
fényetekben fürödnék,
kalászaitokról
hajnali párát gyűjtenék.

S reszkető őzeknek
inni adnék.
Ó ha adhatnék,
madarak dalával
énekelnék.

Én lennék a legboldogabb,
s hajló, szép búzamezők
aranyló fényetekkel
szíveket melengetnék,
s hívnék
mindenkit, jöjjön közénk!

Érezze mi a szép,
mert akinek a föld
az anyja,
csak az tündökölhet
önzetlenül,
a lelkeket beragyogva.

Ó hajló szép búzamezők,
hívlak titeket
gyertek közénk,
mert a pazarló életnek,
csak ti adhattok, reményt!