"Arcukat eltorzítja az aggodalom, a rémület,
de mi az ő rémületük, és mi az ő fájdalmuk a miénkkel összevetve?
Kevesen vannak a szerencsések, akiknek sikerül önmaguk fölé emelkedniük,
ha csak egy szempillantásra is, és kívülről látni önmagunkat(...)
Miután lecsillapodtunk, lassanként észrevesszük magunk körül az
arcokat, amelyek legalább olyan tiszteletreméltóak, mint a mienk,
és kínjaik sem kevésbé iszonyatosak, mint amelyeket mi érzünk...
És akkor, lám csak, kezünket nyújtjuk,
és rámosolygunk a mellettünk lévő emberre.
És letöröljük az önmagunkért ejtett, hiábavaló könnyeket,
és kinevetjük kétes nagyságukat."