Az ember – irtó gőg sírokra hág,
Babérjáról gőzölgő vér csepeg,
A rang pompája sok száz éhező
Keserves ínségét csúfolja meg.
Óh! Mennyivel dicsőbb az, a kinek
Szemében fényes irgalom ragyog,
Ki érdemét jó tettekben leli
S csak annyit mond ha szól. Polgár vagyok!


Hordozd e czímet, s légy büszke rá,
Ne függjön rajtad mint rossz, czifra lom,
A mit felhúzol, majd meg félre dobsz,
A mint kívánja érdek, alkalom…
Lényedből hajtson, mint földből a fa,
S táplálja szíved minden érzete,
Akkor viharban meg fog állani,
S nyugalmadat virággal fonja be!


A századok nagy árja elsöpör
Mindent, mi külső, romló ékítés,
Rang elsilányul, czímer elkopik,
Sok ősi név közös homályba vész.
Halomra gyűlt kincs elszáll polyvaként,
Gőg sáncza roskad, omladékba dűl,
Csak egy marad meg.: a polgár - erény,
Örök, szilárdan, rendületlenül…!


Jön szebb idő még, - nincs is messze már,
E szebb jövőért vívni érdemes –
Hol értéket veszt a sápadt arany,
És nem az ércz, de szívünk lesz nemes!
Megvetve néz el e tisztább világ
Mihaszna ékkövek pazar sokán,
S csak egy gyöngy lesz, mely tündökölni fog:
A veríték a polgár homlokán.


Ez lesz a kor, a gyöngédség kora,
Ember – kedélyben nyájas, víg tavasz,
Mely lesz erős, de nem erőszakos,
Müvelt, de jó, - finom, de nem ravasz.
Hol nem lesz bíbor, ám rongyot se látsz
Búsan libegni: - s bújdosó szegény
Dobzódó kastély szomszédságiban
Nem fog megfagyni árok fenekén!


Ez lesz a kor, mely rombolás helyett
Alkotni, védni és tisztelni fog,
Hol bűnös dicsvágy undort kelt csupán,
S az igazak lesznek csak a nagyok,
Rút eltűnik, - durvát, merő csupaszt
Magas szép érzék hímes fátyla fed
S e hűlő földnek minden porszemén
Édent fakaszt a forró szeretet…