Az első nap arra volt jó,
hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy
mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó
és megszületett a sejtelem,
hogy mostmár mindig esni fog,
homlokodtól a szádig,
szádtól az ágyékodig,
végig a tested hosszán,
végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet,
a telefonkagyló, ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég,
ha hátranézek.
Megrekedt fák és
megrekedt kazlak közt is
csak a hó kísértete kószál,
az elsötétített földeken megül,
a háborús menekülőket megkoronázza.

És tudtam már,
hogy nem leszek egyedül,
elkísér ez a hóesés,
ahova megyek,
leül mellém a vonatba,
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik
s levegőtlen városok
éjszakájában.

Megszólít anyanyelvemen
s országot hódít nekem,
mert országot hódítani te akartál.
S ha már hazám se lesz,
mert nem lesz erőm vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl,
fehér inget az utolsó napon.