Egymással szemben álltak. A fiú hosszan nézte az asszonyt, boldogságtól ragyogott az arca.
Az asszony rá sem nézett, motyogott valamit magában.
- Tudod, anyu, mindig rád gondoltam a gyermekotthonban, minden éjjel rólad álmodtam. És most végre láthatlak, én vagyok a fiad.
- Itt nem maradhatsz, én nem tudlak eltartani, menj apádhoz, ő biztosan befogad.
A fiú dermedten állt, nem tudott megszólalni. Igazából soha nem értette, hogy mi történik vele. Sohasem tudta, hogy ki is ő valójában.
- Engedd meg, hogy maradjak, apu azt mondta, hogy oda nem mehetek.
- Nem érted, hogy nekem nem kellesz, sosem kellettél. Tűnj innen, menj, ahová akarsz. Van nekem elég bajom, nem hiányzik még egy gond.
- Anyu, akkor én most mit csináljak?
- Mit tudom én? Honnan tudjam? Csinálj, amit akarsz, hadarta alig érthetően.

A fiú egyetlen percig még habozott, de mennie kellett. Útközben betért a helyi kocsmába. Furcsa arcú emberek ültek ott, ráérősen, sorsukba törődve.
- Nem ismerünk, helybéli vagy?
- Nem, nem vagyok helybéli, nem vagyok helybéli.
Egyetlen percig most is habozott, aztán felállt és elindult a kijárat felé, majd nagyon lassan eltűnt a földúton. Lépései porfelhőt kavartak.

A falu kocsmájában már tudják, egy fiú mostanában felakasztotta magát.
Itt a közelben, valahol.
Nem 'idevalósi' volt, az biztos.