A férfi lassú, megfontolt mozdulatokkal lapátolta a havat. Nem sietett sehová. Mélyeket szippantott a tiszta levegőből és élvezte, hogy kinn lehet a szabadban. Talán munkahelyet kellene váltani - mosolygott magában. Hiszen mennyivel jobb itt kinn, mint a bevásárlóközpont áporodott levegőjében bezárva lenni. Megállt egy pillanatra. Figyelte a lassan szállingózó pelyheket, ahogy az utcalámpa fényében drágakövekként fénylenek és mégis súlytalanul hullanak alá. Végignézett az udvaron. A fenyők fehér sapka alól megilletődve pillogtak, mintha még nem ismernék a telet, pedig minden évben eljátssza velük ezt a játékot. Lassan lopódzik hideg didergést okozva, aztán mint egy huncut kölyök, aki lúdtollal játszik, apró hópelyhekkel csiklandozza őket, végül nevetve húzza fejükbe a puha sapkát: Itt van! Tessék! Ne dideregjetek!

Milyen szép a kert! A telihold csillámport szórt volna a hóra? - Hóesés. Ilyenkor mindig olyan romantikus-ábrándos gondolatai támadnak, mintha nem is negyvenöt lenne, hanem egy vihogó tizenhat éves csitri, aki este, mikor senki sem látja álmodozik a szerelemről, arról a nagybetűsről.
Most úgy tűnik hiábavaló volt az elmúlt fél óra munkája, ahol eddig ellapátolta, ott újra legalább öt centi a hó. Inkább sétálni kellene - gondolta. Elindult, ki az utcára, maga sem tudta pontosan hová is tart. Lépkedett és hallgatta a talpa alatt roppanó hó hangját. Már majd félórája sétált, közben a havazás is megállt. A park. Utoljára akkor járt itt, mikor májusban idecsalták a virágzó hársfák. Nem volt egyedül. Akkor még itt volt ő is. Gyakran ültek a padon és csókolóztak. Már csak emlék. Egy hársillatú emlék.

Sétált az érintetlen hóban, úgy mint gyerekkorában, egyetlen céllal, hogy nyomot hagyjon, apró kis jeleket. Buta egy játék. Gyerekként azt képzelte tudós utazó, aki az északi sark felfedezésére indul. Szembeszáll a hóviharral, maga után vonszolva a szánkót. Ő kitart, ellenáll a szélnek, megy, mert valami nagyot akar tenni, valamit, amire az egész emberiség felfigyel. Járkált körbe-körbe a hóban, aztán mikor a saját lábnyomához visszatért, megállította a küldetést navigációs hiba miatt. Mosolyogni kezdett. Megelevenedett előtte az a régi emlékkép.

Csak az álmok lennének ilyen nagyra törőek? Az élet pedig a szürke, poros unalom, amit csak egy másik ember vonhat ünnepi-fehér bársonyruhába? Ő képes volt erre. Ünneppé tudta változtatni a hétköznapokat. Nem is értette mitől. A mosolyától, a haja illatától kapta el mindig ez az érzés, vagy egyszerűen a jelenléte volt rá ilyen hatással. Elfogadta, hogy vége lett, de nem tagadhatta a hiányát. Titkon azt remélte, talán most ebben a pillanatban ő is azokra a napokra gondol. Lesepregette a havat arról a padról, ott a lámpa alatt, ahol májusban találkoztak, leült, megsimította a fagyos leceket. Jó ismerősei, cinkosai voltak, kijárt nekik az üdvözlés.

Maradt vajon valami emlékezetes a nő számára belőle? Hagyott ő egyáltalán valaha, valakiben mély és maradandó emléket? A régi haverokról már évek óta semmit sem hallott. Legtöbbjük megnősült, a család, a munka köti le a napjaikat. A többiek? Nahát, rájuk a szót fecsérelni is felesleges. Lezüllött alakok, alkoholbűzös kocsmalakók lettek. Ő még a sör szagától is émelyegni kezd, ezek pedig... Elvesztette őket, mindegyiküket fokozatosan. Itt van teljesen egyedül: se feleség, se barátok. Az egyetlen kapcsolata az emberekkel a munkája. Felszínes munkakapcsolatok, személyes jelleget nélkülözve. Meg aztán hol is ismerkedne? Biztonsági őrként nem keres olyan jól, hogy színházba-moziba járjon, bár szereti mindkét műfajt, egyébként oda is partnerrel mennek a nők, szinte esélytelen már, hogy találjon végre valakit.

Kétségbe esett a gondolattól; ha most meghalna, a kutya nem emlékezne rá. Üresnek érezte magát és keserűnek. Elgyötörten bámult maga elé a hóba, oda, ahol az előbb járkált. Szűz hó. Nem őriz egy nyomot sem.