Vénülő fűz az istenadta. 
Úgy állt napfényben, zivatarban,
mint akinek már úgyis mindegy,
hogy könny pillangók keringnek
körötte, vagy a hópihék.
Számba se vette él-e még

Vénülő fűz az istenadta 
s a Duna zúg, oson alatta
nagy idő óta, zajtalan. 
A vén fűz meg csak ráhajolva 
- mint hogyha titkon hallgatózna -
merengve nézi. Így suhan,
áramlik, s vissza sohse jő, 
Isten szolgája az Idő. 

Idők partján állt, s vénült egyre, 
lombot nevelt, meg levetette,
s kérgesedett az istenadta.
Csodát ugyan ki látna abban,
hogy vénülünk - itt ez a rendje -
csak a víz jár a végtelenbe
meg az Idő. Mert mind elmúlunk, 
a gyökerünkbol kifordulunk;
mi termő volt mibennünk itten, 
magához hívja majd az Isten,
s a régi fa avarrá vál.
Egyszerre csak jön egy őszi szél 
és kettéroppant majd a tél,
az utolsó szál vén gyökér
s a fa kidöl, és tovahordják 
és szétkorhasztják a habok.
A fűz már belenyugodott. 

S akkor, egyszerre, más vihar
hajtott föl villámaival,
bömbölt, zúgott, mint ördögátok
s gyilkolta, zúzta a világot -
hagyjuk! A gondolat is fáj,
az ember szinte nem talál
pontot e meggyötört világon,
hol, mint madár a tarlott ágon,
csak percre is nyugvást találjon.

És lám, a fűz, az istenadta, 
törten és csonkig hasogatva
- mikor úgy vélted, vége már -
egy szál gyökérbol újra hajt
s lerázva kínt, ezernyi bajt
új gallyra törtet, s fényre vár!
Én Uram Isten! Hát e vén
még élni kíván S ölremén
az életért S új harcba kezd
Hát hányszor kell megölni ezt,
hogy magát végül is megadja

Megrendülten és áhítatba
nézem e kérges bajnokot.
S ámulva látom, hogy amott
tovább is hajt egy másik ág,
nem, nem ez nem hagyja magát
Talán csak egyetlen gyökér,
az utolsó, de él, de él
s míg él hitében verhetetlen!
Hát hajtja, egyre vérmesebben,
a nap felé új sarjait!

S én röstelkedve állok itt
hát ez a vénség, ez tanít
új reménységre engemet,
akit már szinte eltemet
a kín s a gond nehéz avarja,
hogy nincs halál, nincs elmúlás
- amíg azt Isten nem akarja!

Nézem ez újból sarjadót
és elordítom harcosan
halljátok meg ti korhadók
- kik úgy hittétek, vége van -
bénák, roncsok és összetörtek,
kiégettek és meggyötörtek!
Nincs még halál! Nincs még enyészet!
Még nem végzett velünk a végzet!
S legyen bár hegynyi omladék,
mely ránk zuhant kivájja még
győzelmes útját minden águnk, 
s hajtunk, sarjadunk, kivirágzunk,
mert istenáldott dacban égünk
és csakazértis százszor élünk!