Hajótörött vagyok a tengeren.

Palackomat a tengerbe vetem.

Belesóhajtottam a sorsomat,

Félelmemet és sok bús gondomat.



S most száz pecséttel elzárt bánatom

A hullámok kedvében átadom.

Merül, örökre tán, a mélybe le

S aranyhalacskák játszanak vele.



De lehet, hogy még perce jő neki,

S egy bús hullám majd egyszer fölveti.

S kidobja egy kéz – tán az istené –

Egy gondtalan kor lábai elé.



Borzadtan olvassák, kik rátalálnak

S úgy suttogják döbbenve, egymásnak.

„ Valahol szörnyű vihar lehetett…

S a viharban egy nemzet elveszett…!”