Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha.
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző meg a pap s tisztes, komoly, ősz emberek.

A harangozó tartotta a zászlót vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel.
Hősökről beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember
meghalt valamiért.

A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul:
"Édesanyám! Mi a szabadság?"

A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig
felsóhajtott és azt felelte:
"Amikor hazajönnek a katonák, fiam"

Ó, hóvirágos régi március...!
Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy "szabadság!"
Voltunk azóta hősök mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók, gazok, honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok.

Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták...?
S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek:
"Édesapám, mi a szabadság...?"

Ó, hóvirágos régi Március...
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen:
fiam, szabadság az, ha
majd hazatérhetünk mindannyian.