Mert hősök voltak, akik egykor
véres csütörtök, vörös péntek
napján zászlóval a kezükben
tüntetni nyílt utcára léptek,
kemény volt harcuk. A mienknél
nem nehezebb, de tűzzel-vett vér
virágával volt ékesebb harc.

Más a mienk. Más. Vértelen harc,
hitünkkel-tisztuló közegben
küzdünk, noha gyakran nem tudjuk:
mikor? mikor nem? s hol az ellen?
Mert nem ütközet a mi harcunk,
nem támadás ekkor vagy akkor,
hol megszabott helyen s időben
pereg a tűz két arcvonalról,
arcvonalaink száma sok száz
s szétszalad ezer kusza szálra,
gyakran talán rokont kerít be
s ráhurkolódik a barátra,
harcolunk okos hallgatással,
bélelt szóval, daróc-beszéddel,
harcolunk, ha kimért konokság
dobálja szívünk jeges késsel,
harcolunk a mi harcainkra
gőggel legyintőkért és ellen,
(bár elfáradva mi is néha
legyintenénk legszívesebben...)
erő minden megértett gond és
gyöngeség, amikor miattuk
szitkozódunk, hitünk elejtve...

Harc, mikor felizzunk a tettre,
s harc, ha seregünk néha tétlen,
a perc stratégiája dönt, hogy
"tétlenség", vagy tett kell-e éppen.

Munkások, melleteknek régen
hideg szuronyok szegeződtek,
miránk fondorlat csöve sandít
s gyanakvás gyilkol. Ez se könnyebb.

Ha vesztettetek - menthető volt.
Ha mi vesztünk - nekünk nincs mentség.

Mert nektek győzni dicsőség volt,
De nekünk győzni kötelesség.