Hamar megérkezünk. Nem furcsa, csak szokatlan,
hogy busz röpít oda, ahova mint gyerek
gyalog jártam ki rég. Nyáron, akár a katlan,
égették talpamat a hév homokszemek.
Télen a befagyott, a bádogszürke tócsák
lemezein csúszkálva hamarabb volt az út,
kopasz fák szaladoztak balról, mint most a póznák,
miknek drót-ágbogán a fény falumba fut.
Hazajöttem. A béke elémszalad, miként rég
kutyánk, Cigány szaladt, vígan csóválva farkát,
és megsímogatom ismerősen a békét,
míg ő kezemre nyalja melegnyálú nyugalmát.
Permetez itt a csönd - egykedvű őszi zápor -
permetez itt a csönd, ön-hullását elunva,
e nép, mely hallgatást rég kenyérért tanult - ma
falatot nem, de szót meg-megvon még a szájtól.
Némult a panasz is. No, nem zajos hozsánna
táncoló mámora lépett szikkadt nyomába,
tétova némaság, fürkésző ébredés
szurkál kíváncsian, mint új kenyérbe kés.
Sorsát fény felé tartva vizsgálódik a nép,
ízlelgeti a rendet, miként újbort ha kóstol,
restelli szidni már, félénk dicsérni még,
az arca savanyú, de nyelve csettint olykor.
Ne félj, Edward király, nem síri tartomány ez,
a csöndje nyugalom. De hallgatása is van:
gyakran magas a ló, amelyről lekiáltasz,
s a nép saját mezőin érzi magát tilosban.
Szó vámszedője vagy! Kevély hivatalokban
pisszegsz még sokhelyütt, dolgod nem értve jobban,
mint megvett légiós, ki célba lő parancsra,
s odatalál vakon, akarva nem akarva.
Puskádba ujjaid riadt görccsel fogóznak,
mindegy, kinek terít a tűz, mi az irány,
a célod egy csupán, akár a zsoldosoknak:
hogy ujjad ott legyen a puska ravaszán!
Tíz éve durva seprőd padlásokat söpört le,
megvádoltad viharral, kik szelet se vetettek,
s most ember-majmoló, új arcodat felöltve
leges-leghangosabban ujjongsz az új szeleknek!
Átellenben veled izzásba fog a régi
világ salakja is, lám, újra bátor égni,
a hűltnek hitt hamu most parázslani kezd,
s fertőző füstgomolyt árasztva sistereg.
Sikamlós csápjait összedörzsölve jár-kél
a dohos kor nehány rút pincebogara,
a bukott szolgabíró nem adná félvilágért,
hogy tanácselnökökre jár most a rúd, haha!
S e kettős zaj között - két zengő sín zajában -
a talpfa-nép feszül, vas-sínpárt tartva fent,
acél visong a fán - s csak szú perceg a fában.
Mindig vasé a zaj. Mindig fáé a csend.

Hazajöttem! A békét elrúgom, mint kutyát,
otthonok melegét, Cigány elém ne hozd most!
Nehogy alkudni hívjon a békés némaság,
s dühöm csönddel cseréljem, mint egyezkedő boltos.