Itt hömpölyög a bokros dombon át,
sűrűn teríti nyirkos fátyolát.
Már öleléssel házunkig kinyúlt,
az erdő útja is homályba fúlt
s eltűnt facsúcs és hó-takart halom.
Milyen csodálatos birodalom!
Mit rejt a köd? Kísértetképü fát,
odvakból leskelődő rém-pofát,
agancsában nagyobbodó vadat,
melyet növeszt a szürke áradat.
Mi mozdul ott? A szélkavart haraszt?
Fácán, mely felriadva megriaszt.
Gubbaszkodó vadmacska les reád?
Fagyöngy polipja szívja fenn a fát.
Hol a homály-határ? A völgy-perem?
Az élen túl új köd-tenger terem.
S miről azt hitted: völgy-záró köröd,
világokat sötétbe fojt a köd.
Mit rejt? Kórusban búg feléd a szó.
(Nem egy ember vallatja: millió!)
A diadallal áttörő napot,
melyet homállyal elzsibbaszthatott?
Egy tavaszodó, szebb világ hitét?
Az "emberüdvöt", Vörösmartyét?
Vagy kataklizmát, véres karnevált?
Az ember poklát? Háborút? Halált?