Hagyjuk ezt Angyal. Fáradt a szárnyalásod,
határozatlanul topogsz a küszöbön,
kócos hajaddal, szemeddel minden álmot
elmondtál már nekem, én újra költözöm.

Ruhám a széken, levél az asztal sarkán,
rongyosra olvasott ponyvák a szõnyegen,
koszos pohárban a tegnap esti orkán
beszáradt bûze ül. Nem voltál itt velem.

Látod az ágyon nincsen jele az éjnek,
a kósza fénysugár szemed elõtt szalad,
sehol egy lábnyom, egy csomóba gyûrt ének,
egy folt, egy csendbe fulladt boldog pillanat,

sehol egy hajszál, sem emlék, sem ígéret,
a végtelen fehér üresség rád mered.
Angyal, ha szólnál, hát most kell elítélned
múlt éjszakákba sorvadt szolgalelkemet.

Egykor hófehér, most tört ezüstnek látott
szárnyadnak szélei a földre hullanak.
Hagyjuk ezt, Angyal. Oly más a te világod.
Add vissza békés, bûnös földi múltamat.


Hajnalonta majd leslek fenn az égen,
hogy szárnyalsz ott...
és fájni fog, hogy én nem...