A villanyfényes ködben mendegél Lassan, köhögve - majdnem öregúr. Teára gondol, mert a téli szél Kedélytelenül gallérjába fúj. A szél kíséri, kéretlen szava Csak régen hallott híreket jelent. A hazatérőt bor, sötét tea, Karosszék várja, könyv is odafent. Ekkor nevén szólítják hirtelen, Tréfásan kurtított nevén, ahogy Ma már nem szólíthatja senki sem. A hazatérő csöndben megvacog. A túloldalról szólhatott neki A hang, az össze nem téveszthető. Honnan került oda, nem kérdezi. Egyszerre visszazökken az idő. Egyszerre minden oly természetes, Megbénító, ujjongó félelem. Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les. Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem. Szégyenkezik. Elindul hirtelen. A szél megint hűlő szívébe fúj. Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem. És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.