Ím, az ember! – nem, hiéna-had!
Ajka halld, mily szitokra fakad!
Golgotára viszi Mesterét,
s üdvét önkezével tépi szét,
s kinek nyomán áldás virult s Éden,
kínkeresztre szegzi vad dühében.

S ím, az ember! – nézd, s imádjad Őt,
az áratlan, néma szenvedőt!
Bár jutalma gúny s kínos halál,
csüggedés keblébe még se száll,
s szent testét, míg festi drága vére,
áldást rebeg gyilkosi fejére.

Ím, az ember! – bűnös, vak, szegény!
Setét fátyol leng ma is szemén.
Balga ésszel vágja azt a fát,
mely üdítő friss gyümölcsöt ád.
S Krisztust, aki üdve, Megváltója,
hűtlen megtagadja, kigúnyolja.

S íme, az ember! – Örök kegyelem,
eltiporva is jót tesz velem!
Bűnöm átkát hordja, szeret, áld,
és megédesíti a halált...
Istenember, hálám zeng ma néked!
– Taníts tűrni, bízni, áldni téged!