A tükörbe nézve magamat látom.
Ott vagyok a sima lapban.
Benne a nyugodt, sosem háborgó tóban.
Szemem belépillant, visszatükrözi önmagát.
Testvérében ismeri fel saját tavát.
És a kettő egy, de mégis más.
Csak az egyikben van parázs.
Sajnálom, hogy csak én élek,
Hogy már csak az én szememben hömpölyög az élet.
Mély, feneketlen tavat hordozok magamban,
Pillantásom kimondhatatlan szavakban...
De te halott vagy. Fontosabb...
S talán a Te léted okosabb.
Úgy érzem, gyűlölöm mélységedet.
Látsz! S mindez eltemet.
Nem érzel semmit. Összetörnélek...
Tudd csak milyen darabokban az élet!
Forró vér csordul kezemből,
Szilánkok hullnak a régi keretből.
Úgy fáj! De meg kellett tennem.
A tó hiába sikolt fel bennem.
S nézd: most még jobban hasonlítunk,
Apró, összetört szilánkok vagyunk.
Része az egésznek, nem teljes egész.
Csepp a tengerben, tavad elenyész.
Elmúlsz lassan, nem törődnek veled.
De véremtől tudod mi az: szeretet.