Ravasz Lászlónak

Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,
És összedugják tündöklõ fejük
Bölcsõ körül, mint a háromkirályok,
Rájok a Gyermek glóriája süt.
A gyermeké, ki rejtelmesen bár
S természetfölöttin fogantatott:
De fogantatatott mégis, született
S emberi lényként, tehetetlenül,
Babusgatásra várón ott piheg.
A gyermek, a nõ örök anya-álma,
Szív alatti sötétbõl kicsírázott

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa
Sugárkörébe. Bús állati pára
Lebeg körötte: a föld gõz-köre.
A dicsfény e bús köddel küszködik.
Angyal-ének, csillagfény, pásztorok
S induló végtelen karácsonyok,
Vad világban végtelen örömök
Lobognak, zengnek - mégis köd a köd.
S mindez olyan nyomorúan emberi
S még az angyalok Jóakarata,
Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül
Nem tud gyermekrõl és nem tud anyáról,
Nem születésrõl, nem fogantatásról,
Csillag, csecsemõ, angyalok kara,
Jászol, jászol-szag, - József, Mária,
Rongy és pólya, királyok, pásztorok,
Induló végtelen karácsonyok:

Nem érdeklik - vagy mint rostán a szem
Kihull az õ külön történetébõl,
Kihull mindez, és mindez idegen,
Apró, földízû, emberi dolog.
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János, evangelista, negyedik
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad
szikla-völgyben
S a fénytelen örvény fölé hajol.

És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényébõl a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verõn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az Ige.
S az Ige testté lõn.