Nagy csöndesség volt és nehéz sötét eső után,
S egyszerre, mint az átkozottak látomása,
Úgy került elé az Alpesek mögül
S a békességet menten felkavarta s boros lelkünket, mely rég pihent:

Az óriás hold, -
Ily félelmes még sose volt.
Akár a fényes kanca, nyugtalanul s gőzt lehelve
Vágtatott a völgy fölött s a szíveket
Vad izgalom futotta tőle rögtön át meg át,
Egyik se lelte már helyét, - párját kereste mind a hány
És íme: nem volt párja senkinek...
És erre most eszméltünk csak e furcsa éjszakán...
S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar:

Hogy négy vad-erős lovat kellett befogni sebtiben s egy nagy szekéren
Hajszolva felhőt, csillagot
Mi máris száguldoztunk élen-völgyön át és nagy kiáltozással felverők
Az éj kábultjait. - De mégis oh hová?
Hová visz mind e tűz? - Az éj határtalan!
S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz:
Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette
S némelyik szívéhez tartá már a pisztolyát:

Oh ifjúság, tennen hangodtól mámoros és társtalan
S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok kék királya, oly szelíd...
A város elmaradt már, - álmos madarakkal is találkozánk,
Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, - azt hitték, nappal van megint... -
S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre
És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam
S hiába szóltam én
S hiába vágtatott utánunk annyi nép, -
A messzi kastélyokban ébredő cseléd:
Megrémült kukták, katonák gyertyákkal, mint a szentek,
Mindhiába integettek...

S utóbb dobszó is hallaték,
Komor, nyugodt - és fennen hangzó, éber trombita,
Köröttünk zengett-zúgott már a lég
S a fák... S hiába esdekeltem én
S az őr hiába ordita, -
A többi, mint a beteg, aki testi kínjait
Nem bírja már tovább s ugorni kész:
A tajtékos négy állatot mindegyre verte
S a vad folyó felé terelte énekelve...

Ám a gátakon épp ott járt polgármesterünk, a gyermek arcu, ősz,
Hódprémes agg, - szelíd volt, mint az ősz...
Ismertük őt: amellett bölcs, - nemes és büszke fő, -
S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő...
De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog,
Ilyenkor, tudjuk, elpihen...
Fölöttünk súlyosodtak már a csillagok
S a folyón túl feltündökölt tündéri fény: egynéhány sárga lámpa...
S fenn halványult a hold - - -
S az ének íme elhangzott és vége volt.

A polgármester! - kiáltottam én, - de már ez nem is kellett,
Megállt a had magától is az öreg férfi mellett...
(A nagy ének után fülünkbe' még elébb
Bezzeg süket, nagy csend következék...)
Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan
És nevettünk sokat, hogy azt ne higgye tán, hogy baj van...
Elmondtuk azt, hogy mulattunk kicsit s a bor
Fejünkbe szállt. - S a bölcs így szólt: "a kor!"
"Az ifjúkor, bizony..." - S mi megöleltük volna ősz fejét
És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd...
S a hold eközben ment az útjain tovább - - -

Oh teli hold borús, nagyszemü, éji báb,
Tán asszony voltál egykor s visszajársz a tág
Mezőkön fenn, hol örök csönd honol...
S bús pillantásodtól az ifjúság
Borzongni kezd és szinte megbomol...
Ki tudja, mért is nézel ránk oly szemrehányón?
S hogy más vidékre némán mért is távozol?