A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,
Magosan tündöklik a hideg klímákon.
Hevül a Neméa sárga oroszlánja,
Mert sugárit a nap rá közelről hányja.
Vévén a Szirius tőle melegséget,
Tüzes csillagával minden határt éget.
Mihelyt dögleletes fényű csillagzatja
Magát a csillagos égen kimutatja,
Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,
A nyájas ligetek s mezők elfonnyadnak.
A tőle megaszalt természetnek szomja
A rétek haldokló virágit lenyomja.
Lekonyul a beteg liliom s tulipánt,
Melyeket belül egy száraz hektika bánt.
Illatos kebelek Flórához temjénez,
Hogy könyörüljön már beteg seregén ez.
Neki alázatos szárát meghajlítja,
Az újító esőt nyílt szájjal áhítja.
El is jön az eső néha nagy felhővel,
De széllel, dörgéssel, villámmal s mennykővel.
A forgószél összetördeli a fákat,
Elsodorja a szép vetést és palántákat.
A rohanó zápor a rétet elmossa,
A virágok nemző részit lecsapdossa.
A tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
A langozó mennykő mindenfelé ront, tör.
Kopog a jégeső, tördel mindeneket,
Agyonveri a szép virágos füveket.
De mihelyt a setét felhők elrepülnek,
A haragos egek ismét kiderülnek.
A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,
A megszűrt árban vidámon tündököl.
Büszkén mutogatja a szagos rétekben
Apró képecskéit a kristály cseppekben.
A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,
A víg madarakkal a mezők hangoznak. -
Egy Ily hűs esőért mennyit sóhajtozott,
Akit az izzadság és por besározott.
Aki lankadt karral vonta már kaszáját,
Be édes örömmel kezdi most munkáját.