Sétára csalt a patak-út
s november tarajos sarában
egy eltévedt, útfélre hullt
kis nyílvesszőhöz ért a lábam.
Még rajta volt a bodza-vég.

Hogy ragyogott a nyári ég,
mikor egy kis kéz húrra tette,
a magasságba repítette
s a bodza-vég magát befúrta
a makulátlan menny-azúrba,
fiú-szemek csillogva lesték
s hurrázva várták vissza estét...

Most nincs hurrá. Megnőtt a csend,
mint ott, ahol gyász és halott van...
Mért vettelek fel, árva nyíl,
gyűrűs favessző, meghatottan?