Villámok jártak s erdőromboló,
sújtó szelek.
Viharfogó fekete szárnyaimmal,
egy-fészekaljon megbújt magzatok,
gyermekeim, hogy védelmeztelek,
hogy szélörvényben szét ne hulljatok.

Új fergetegben szétszóródtatok.

Rikoltva sírnék, mint a vadmadár,
amelynek fészkén átcsapott az ár,
sikoltva szállanék utánatok.
Sűríteném a szerteszórt delejt,
mit sejtjeim titkos homálya rejt,
hogy mágnessé bűvöljem testemet
s fészek-közelbe visszarántsalak:
gyermeket, árva asszonyt, unokát...

Jaj, nem lehet:
öreg testem már nem tesz több csodát.