Ma halottainkra emlékezünk.
Könnyes a szem. Tétova kezünk
simítja sírhant hideg kövét,
mintha arcához érhetnénk még,
mintha megfoghatnánk kezét...
Mintha a márványlap alatt
a drága halott megmaradt
volna élőnek, s válaszolna
erre a vágyó mozdulatra,
kezünket lágyan megsimítva...

Ma halottainkra emlékezünk.
Sírjaik előtt elrévedünk,
borzaszt a magányos jövendő,
hogy sorban ki a következő,
s mit hozhat még e szűk esztendő.
Elzokogjuk bús szívünk szerint
árvaságunk, félelmeink,
fejünket fejfájára hajtva,
sorsában sorsunkat siratva,
végében magunk végét vallva.

Ma halottainkra emlékezünk.
Fájó keserveket szenvedünk,
míg ölel imák halk zsongása,
lélekharang szelíd kongása,
füstölgő rőzse roppanása.
Míg mélabúval tölt rőt avar,
holt lelkek árja ködként kavar,
és ezernyi mécses csepp lángja
reszket temető alkonyába,
hol lelkünk vár a megnyugvásra.

Ma halottainkra emlékezünk...