Évek múlnak lassan peregve, mint 
homokórában az aranyló porszemek.
Egyedül vagy oly magányos a lelked,
s fájdalom démonai mardossák testedet.
Hiányzik!
Még ezt érzed minden pillanatban,
s a lelkedben egy hatalmas üres szakadék van.
Megtettél érte mindent, amit csak lehetett,
mégis oly fájó a lét s szőrnyű az emlékezet.
Szereted őt!
Hiába nincs többé már!
Egyszer majd begyógyul minden seb,
s szívedben újra ragyogni fog a napsugár.