Szívem óraműve sietni kezd,
Elhomályosul minden, megszűnik a tér,
Az idő megbolondul és végtelen rohanásba kezd.
Megszűnik a világ, eltűnnek a formák és a lét,
Hogy hol vagyok, ki vagyok, nem tudom,
A lelkem megnyugvása, mint egy elvesztett tét.
A bizonytalanság körüllengedez, s mint mezőt letaroló sáskahad,
Százával, ezrével jönnek, áradnak,
És elárasztja tudatom sok apró-szúró gondolat.
De a túlélés létezik, és harc kell hozzá, azt tudom,
Feladni nem szabad, nem fogom,
És nem is akarom.
Mert a mező fölött egy gondolat lengedez,
Mely egybegyűjti a hadat, s ez a had legyőz mindent,
Mert ez a gondolat, most Te vagy!


A sereg összegyűlt, csönd van, vihar előtti,
Halk diadalmoraj, csendben zúg,
Mely hangjait tudatom örökre megőrzi.
Majd a moraj átváltozik, egyre erősebb,
Felharsan, üvölt, végtelenbe kiált,
Egyre hangosabb a csatazaj.
És mindenki érzi, tudja, hallja,
Megkezdődött már, az elsöprő,
Egyre üvöltőbb csata, és a zaj.
Majd hirtelen csönd, vége mindennek,
Egyszerre megszűnik az ár, és elcsitulnak a zajok,
Nyugalom telepszik az égre.
Elborít, áthat, eláraszt, békét hoz,
És megnyugszom, mert tudom,
Te vagy ez a nyugalom végre!