Mint fentebb láttuk, valójában nem azok halottak akik befejezik küzdelmes földi pályafutásukat, hanem azok, akik nem élnek a lehetőséggel, melyet Isten felkínál számukra, hogy átmenjenek a halálból - az életre. A valódi tragédia nem az "elalvás", a halál, hanem az, hogyha valaki elszalasztja azt a lehetőséget, amire ez a földi élet adatott, hogy megtéretlen állapotából Istenhez térve, újjászülessen.

Az ember mostani, földi halála vajon Isten kemény és kegyetlen büntetése, amit kénytelen az ember elszenvedni, és az életben maradottak azután fájdalomban vergődő szívvel indokoltan sajnálják, gyászolják a meghaltakat?

A gyászolók fájdalma mögött ez a szemlélet húzódik meg, holott a halál voltaképpen minden ember számára kegyelem.

Egy idézettel szeretném megvilágítani a helyzetet, amely Ádám - az első ember - példáján keresztül tárja fel előttünk a kérdést:

"Közel ezer évig élt Ádám az emberek között, mint a bűn következményeinek tanúja. ... Sokszor érték keserű szemrehányások a bűn miatt, mely ilyen nyomorúságot hozott utódaira. ...
Ádám élete a fájdalmak, alázat és töredelem élete volt. Midőn Édenből távozott, a halál gondolata borzalmasnak tűnt fel előtte. Az emberi családban a halál valósága akkor meredt először felé, midőn elsőszülött fia, Kain meggyilkolta öccsét. ... Látta a körülötte terjedő romlottságot, mely végül is a világ pusztulásához vezetett, az özönvíz által. Noha kezdetben rettenetesnek látszott a felette kimondott halálos ítélet, mégis miután közel ezer esztendeig szemlélhette a bűn következményeit, belátta, hogy Isten, ha véget vet szenvedéssel és fájdalmakkal teli életének, csupán kegyelmet gyakorol."
(E. G. White: Pátriárkák és próféták 65./1.2.)
Gondoljunk bele, ha ezt a "szenvedéssel és fájdalommal teli" életet évezredekig tartóan kellene élni, milyen rettenetes lenne! Hányszor találkozunk emberekkel, akik belefáradtak az életbe, akik már szeretnének meghalni, hogy ne kelljen tovább szenvedniük, vagy akik - ha nem is szenvednek - de megunták azt az értelmetlen vegetálást, amit életnek nevezve élnek.
Még az általános szóhasználatban is "szép halál"-nak mondjuk, ha valaki hirtelen, szenvedés nélkül távozik az élők sorából, elkerülve ezzel az esetleg évekig tartó betegeskedést, gyötrelmeket amiket önmaga és környezete kénytelen lett volna elviselni.

"Ez az élet rendje, hogy egyszer születtünk, azután meghalunk" valljuk a halál tényével szemben találva magunkat.

Pedig nem ez volt Isten terve szerint a "rend". Isten életre, örök életre teremtett bennünket, de az ember, bűnesete miatt, megkezdte haldoklását, ami egy életen át tart.

Ha kellően idősek, rozogák vagyunk, akkor saját képünkkel, ha fiatalok vagyunk, akkor valamelyik hozzátartozónk fényképével végezzünk egy kísérletet:

Családi albumunkból vegyünk elő egy fényképet valakiről, amely virágzó szépségében, vonzó fiatalságában ábrázolja az illetőt. Ezután helyezzük mellé azt a képet, amely öregen, rozogán, roggyantan, reszketegen, ráncosan, eldeformálódott testben mutatja be ugyanazt a személyt késő vénségében. Hát nem rettenetes, hogy ide, ilyen állapotba jutott az a vonzó, szép ember? Milyen lassan, fokról-fokra megy végbe a romlásnak ez a folyamata! Ha egyik napról a másikra változna át az ifjúi szépség az öregség elesettségévé, vajon hányan bírnák ezt a tragikus változást elviselni?

Gondoljuk csak át, hogy haldoklásunknak ez a folyamata milyen tapintatosan, fokról fokra, ráncról ráncra van megoldva! Hozzá szokhatunk apránként tönkremenetelünkhöz, hiszen romlik, kopik, elhasználódik szervezetünk, s a végén olyan állapotba kerülünk, hogy már nem is érezzük veszteségnek, ha vége szakad ennek az évtizedek során át tartó hosszú haldoklásnak. Mert mit is veszítenek végső sorban azok akik meghalnak?

Valóban veszteség az, hogy már nem kell többé
aggodalmaskodniuk,
fáradozniuk,
szenvedniük,
betegeskedniük,
szomorkodniuk,
bűnökkel és nehézségekkel,
önmagukkal és másokkal küzdeniük?
Olyan nagy veszteség az, ha mindez véget ér?

Valójában nincs okunk a meghaltakat sajnálni, hiszen küzdelmes életüket egy tökéletes nyugalom állapota, egy álom nélküli alvás állapota követi.

Ha nagyon őszinték akarunk lenni önmagunk előtt is, akkor kiderül, hogy gyászunkban nem a meghaltat, hanem önmagunkat sajnáljuk. Magunkat, akik elveszítettük azt akit szerettünk, azt, akinek esetleg nagyon sokat köszönhettünk, azt, akinek segítségétől, további támogatásától megfoszt bennünket halála. Magunkat sajnáljuk, akiknek meg kell szoknunk egy olyan életformát, amelyben már nem lesz jelen akit elveszítettünk. A saját életünkben keletkezett űr, hiányérzet késztet bennünket kétségbeesésre.