Megromlott a sorsunk,
mint penészes kenyér.
Mit hozhat a jövő,
van számunkra remény?

Bizony, egykor tudtuk,
hogy Istenünk magyar.
És hogy dicső múltunk
magyar Istent takar!

Erős volt ez a nép,
bízott önmagában.
Dolgozott, boldogult
a magyar hazában.

Mennyi gazdagságot,
adott neki e föld.
Kövér termést kapott,
kincseket örökölt.

Amibe csak fogott,
azon áldás vala.
Hármas volt jelszavunk;
Isten, család, haza!

Él a magyar Isten,
tántorítnak tőle.
Így sorsunk keserves,
okuljunk belőle!

Szegénység ma az úr,
gyarapodás nincsen.
Mintha átok ülne,
őrizetlen kincsen.

Veszejtünk, veszejtünk,
mindent elfelejtünk?
Lassan elfásulunk,
már könnyet sem ejtünk!

Nincs már nemes virtus,
semmiben sincs haszon.
Keserves munkánkból
ma csak kárunk vagyon.

Kihal a magyar nyelv,
elfogy a nemzetünk?
Nem fordulhat elő,
van nekünk Istenünk!

Bízzunk hát Őbenne,
megsegíti népét.
Él a Magyar Isten,
várd csak ki a végét!