[szerkesztés]

A Kárpát-medence a magyarok megérkezésekor már lakott volt. A honfoglaláskor beérkező magyarok egy sokszínű, sokféle kultúrájú, soknemzetiségű területen vetették meg a lábukat, többek között avarok és szláv nyelvet beszélő törzsek éltek a vidéken. Ezek a közösségek a magyar túlsúlyú területeken a magyarokkal keveredve elmagyarosodtak. Ahol ez a természetes asszimiláció nem történt meg, ott beszélhetünk a mai szláv kisebbségek magvairól. Ilyenek a szlovének (közismertebb nevükön vendek), akik a 6. században települtek le és jelenleg is Magyarországon élnek.

A középkorban, különösen a tatárjárás pusztításait követően került sor nem magyar nemzetiségűek nagyobb arányú betelepítésére az országba. Ennek során a Német-római Császárság területéről német, illetve jóval kisebb számban Itáliából olasz, Flandriából holland nyelvű telepesek, iparosok, kézművesek, kereskedők érkeztek, valamint a kunok és a jászok törzsei Kelet-Európa területéről. Ezek a népcsoportok viszonylag hamar elmagyarosodtak, kivéve a Magyar Királyság elzártabb területein élő élő németajkú erdélyi szászokat és szepességi szászokat, valamint a románokat, akik a 14. századtól jelentek meg nagyobb számban Erdély területén.

Vallásilag is különálló kisebbséget alkottak a zsidók és a böszörmények (muzulmán vallású bolgár-török népcsoport). A törökök balkáni háborúi következtében érkezett a romák (cigányok) első hulláma a 15. században.

[szerkesztés] 

A törökök kiűzése utáni időkben két folyamat határozta meg a nem magyar nyelvű csoportok alakulását. Az egyik a betelepítés, amelynek során nagyszámú német telepest költöztettek a mai Magyarország háborúktól elpusztított, elnéptelenedett területeire. Az elzártabb területeken – főleg a Dunántúli-középhegység mélyén, a Mecsekben és a Zselicben – élő németajkú telepesek leszármazottai alkotják a mai német nemzetiséget . Mivel a legnagyobb számú betelepülő csoport Svábföldről érkezett, ezért a 18. században betelepített németeket egységesen sváboknak nevezték el, megkülönböztetve őket a középkori eredetű, szintén németajkú szászoktól.

A másik jelentős nemzetiségalakító folyamat a spontán bevándorlás volt, melynek során leginkább a szegényebb rétegek költöztek a jobb élet reményében a kis népsűrűségű, jobb megélhetést ígérő Magyarországra. A 18. század elején, a szervezett betelepítéstől függetlenül maguktól is érkeztek németek. Rajtuk kívül még hét nemzetiség bevándorlása volt jelentős: a szerbek és a bunyevácok a Duna mentére, a sokácok, a katolikus bosnyákok és horvátok a Dunántúlra, a románok Erdélyből az Alföld keleti részére (Bánát és Partium), a szlovákok pedig Felvidékről Békés megye területére vándoroltak. A többi ekkor bevándorló nemzetiség, például az örmények, görögök, cincárok (makedo-vlachok) és bolgárok kisebb létszámuk miatt általában néhány nemzedék alatt beolvadtak a környező magyarságba.

Az utolsó jelentős bevándorlási hullámok a 19. században voltak. Az ország történetének legnagyobb arányú bevándorlása a kelet-európai zsidóság érkezése volt. A magyarországi zsidóság addig egy alig néhányezer fős jómódú városi népcsoport volt, akiknek elődei elsősorban a Csehország és Németország területéről származó szefárd zsidók voltak a 18. században. Az új zsidó bevándorlók tömegei ezzel szemben zömében igen szegény, nagyrészt falusi életmódú és földműveléssel is foglalkozó, jiddis nyelven beszélő askenázi zsidók voltak Galíciából és az Orosz Birodalom területéről. A 19. század végén a zsidóság lélekszáma már csaknem egymillió fő volt, ami a Magyar Királyság lakosságának több mint 5%-át jelentette. 

Ugyancsak a 19. században a román (oláh) fejedelemségek területéről érkezett Magyarországra a romák második nagyobb hulláma, az oláh és a beás cigány csoportok.

[szerkesztés] 

A magyarországi nemzetiségek egész a 19. század közepéig békességben éltek a magyarokkal, amíg az 1843-44-es országgyűlés el nem fogadta a magyar nyelv hivatalossá tételét. Ezután a nemzetiségek is követelték, hogy használhassák a saját nyelvüket. A követeléseik megtagadása miatt kezdetét vette a magyarság és néhány magyarországi nemzetiség közötti viszálykodás hosszú korszaka. Az ellentétek a magyar szabadságharc idején fegyveres konfliktusokba torkolltak. A magyar politikusok példája Franciaország volt, aminek a XVIII. sz végén még alig 50%-át alkották a francia anyanyelvű emberek, a XIX. század közepére már 85% felett volt a francia anyanyelvűek aránya. 

Az első lépés a nemzetiségek ügyének rendezésére az Eötvös József által megalkotott 1868-as nemzetiségi törvény volt. Ez egyben a világ első nemzetiségi törvénye. Szól a nemzetiségek önálló kultúraápolási jogáról, illetve a közigazgatásban és az oktatásban is lehetőséget biztosít a nemzetiségi nyelvek gyakorlására, ha az adott körzetben a nemzetiségi lakosok aránya eléri a 20%-ot. A törvény mindenképp óriási lépés volt a nemzetiségek fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtésében, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a végrehajtásával gondok akadtak, mivel a körzeteket általában úgy határozták meg, hogy a nemzetiségek aránya ne érje el a 20%-os küszöböt.

Magyarosodás és magyarosítás

[szerkesztés] 

A nyugati minta: francia és brit történelmi példa nyomán fogant meg a magyar törvényalkotók és politikum fejében. Sem Britanniában, sem Franciaországban nem volt a többség anyanyelve az állam nyelve, mégis pár évtized alatt diadalmaskodott. Franciaországban (50% nem francia anyanyelvű volt még 1789-ben) nem csak a nyelvet, de a nemzeti tudatot is sikeresen rátestálták adminisztratikus oktatáspolitikai úton a kisebbségekre, ezzel teljesen és sikeresen felszámolva nemzetiségi létüket, identitásukat, míg Angliában csak a nyelvet sikerült szinte kizárólagosan használt nyelvé tenni. A 19. század végén erőteljes volt a nemzetiségi származásúak magyarrá válása, ami részben önkéntes alapon történt. Ez a folyamat azonban általánosan csak a magyar többségű területekre, különösen a mai Magyarország területére volt jellemző. Az ország többi részén inkább csak a felemelkedő zsidó és német kisebbségek tagjai választották a magyarsághoz való asszimilálódást. A Magyar Királyság szlovák, román és szerb többségű területein a hivatalos magyarosítás politikája inkább ellenállást szült, annál is inkább, mert a nacionalista mozgalom e nemzetiségek között is egyre erősebb volt. Az általános magyarosító politika kudarcáról sokat elárul az az 1900-as népszámlálási adat, amely szerint az ország össznépességnek csak 60%-a tudott magyarul.