Kővémeredtem volna szivesen,
hogy váljék örökké a pillanat,
amiben a világból kiesem
s magammal viszem íves ajkadat

szemembe zárva. Félre álszemérem,
szádat látom mindig és fogsorod,
akármit nézek, erősebb a vérem
mindennél, ami kívülem mozog.

Szórakozottan járok és a légbe
bámulok, mint egy Anselmus diák,
néha egy kérdés testet ölt, kilépve
a többi közül, utánam kiállt.

De fülem is elzárva már a gondok
elől és nem hall szebb zenét,
mint ostoba neved, amit hogyha kimondok,
kezdőbetűje számat fogammal tépi szét.