A tó vizében állsz te, karcsú nimfa
s én bottal turkálom a parti földet,
sovány legény, kopott s kissé már görnyedt,
gallér szorít és nyakkendő. De mintha
a nyárfa ága nékem intene,
hogy vessem már le magamról sötét
kalpagomat és ruhám zord övét
és porkoláb cipőim szinte le.

S ahogy tán isten küldött, meztelen
lendüljek én is vízbe, harmatos
magad mellé üdítni bánatos
halántékom örömre testeden,
szilaj kedvem már mosollyal ragyog...
megfordulok s lassan elballagok.