"Mi bajod van kis madárkám,
Hogy elnémult báj-dalod?
Ébred a táj zengzetére,
S reszket érte...
És te mégse hallatod!

A fagyos lég alig enyhült,
Alig tölgyelt a fa még:
És az élet nem buzogva,
Kincset ontva,
Csak reményben láttaték:

S nagy váratlan íme megnyilt
Ajkad a kikircs előtt:
Vesszőszálon, mely fenn hintál:
Hangjaidnál
Töltéd könnyen az időt.

Pedig hangos szódra akkor
Felelet s jött vala,
Mint a szellőt, átbocsátván
Szaggatásán,
A ligetnek tört fala.

Most jelenj meg: lombos, árnyas
Az erdőség, mely fogad,
Hogy zöld barlangos sűrűje
Újra szűlje
Csengve-bongva hangodat!

Most fakadj énekre: díszben,
Virágban áll völgy, liget:
Élni a nyájas napoknak,
Míg ragyognak:
Minden úgy buzog, siet.

Hisz maholnap szürke pír fut
A setét-zöld lombokon,
Mit reájok
Az év halvány színbe mártott
Ecsetével futva von.

Oh, siess hát! Vagy lakod már
Szebb táj, hűtlen énekes?!
- "Ah, nem ! A szín bárha vádol:
Messze, máshol
Szárnyam, vágyam nem peres!

Csak itt kedves lég, sugár - s ha
Fenn a lomb közt dallhatok:
Az öröm - s kéjt,
Mely körül-foly áradatként,
Érzem én, bár hallgatok!

Egykor édes tépelődés
Csalt belőlem éneket,
Rejtve nálam:
Sejtett üdvem, kéjes álmam
Titka meg nem férhetett.

Most a fényes pára megszállt,
Hű valóság vesz körűl...
Ez a kedves, gyenge háznép...
Mily varázs-kép...
S ki így boldog: zajt kerül.

Titkon bírva titkom édes,
Hogy tanú s kém nem zavar:
Ajkam mért csevegne róla,
Melyet óva
Szárnyam, szívem bétakar!?

E bokorban, melynek ága
Öszvehajlik fészkemen:
Hagyd e teljes, e sóvárgott
Boldogságot,
Némán, titkon érzenem!"