Ha otthon, ha idegenben,
jó heverészni őszi csendben:
szemem léggömbjeit eloldom,
hadd szálljanak, túl síkon, dombon.

Nézelődöm, de eszem máshol -
Mire is gondolna, ki távol?
Arra, mi közel áll szívéhez,
arra, mit magáénak érez.

Ó, mily fájó, ó, milyen szép
a messzeségben e közelség!
A sok halk emlékkel mi ér föl? - -
Szinte fáj fölkelni a rétről.

A rétről, melyet lám, csak mostan,
csak most veszek szemügyre jobban -
de hát nincsen mit látni rajta,
néhány virág, útszéli fajta -

Leszakítok egyet, egy kéket,
nézem, mily gyöngéden csipkézett,
s magyarul ejtem a nevét ki:
katáng...katáng...Vajon megérti?