Most néma a Kiserdő,
de hallgatása zúg.
Bár ritkul a barnuló ernyő,
még sátor a régi út.

Kék, könnyű egek suhannak
méz fényben a lomb felett.
Lángot vet az elzuhant nap.
Ó! zöld-arany szédület!

Csendben, magánosan jön
a fényes-tollu madár:
csak megpihen itt az erdőn,
s dél fele messzire száll.

Az ökörnyálon csillogva
bujkál egy sugárnyi láng.
A szél kopasz ágakon dudolja:
Ó, rózsa! Ispiláng!

Vérhullató lombok, tölgyek
néma bucsúja kié?!
Egy bánatos isten görnyed
a tűnt idő kútja fölé.

Állok vacogva, kigyúlva,
akár a meztelen ág.
A szél sír, az avarba bújva,
zörgő nótáját fújja,
s a rőt alkony mélabúja
énekli szivembe magát.