Oh én olyan nagyon tudok szeretni,
Oly mélyen tud érezni szívem!
Van-e, aki méltó szeretetemre,
Akit szerethetek forrón, híven?

Családi életemben sok üröm van,
Megkeseríti az az édeset,
S így szívemben rokoni szeretetet
Nem érzek, vagy csak nagyon keveset.

Csak rossz oldalról ismertem meg eddig
Az engemet környezők lelkületét:
Tapasztalva sok rosszat és kevés jót.
Mi bilincselné szívem érzetét?!

Az idegenek nagyon idegenek
S ismerni őket mégsem óhajom,
Miért legyenek ők barátimmá,
Miért ismerjék ők az én bajom?

És ki tudja, talán ha keresnék is,
Lelnék-e köztük egy rokon kebelt,
Melyben vigasztaló szelíd szavat az
Őszinte és hű barátság nevelt?

Maradjak én idegen e világban,
Változhat az éntőlem bármikép,
Engem nem érdekel, nem tartozik rám,
Hogy egy esik, más meg magasra lép.

Mert a világi részvétel ezen áll,
Egyik ember a más estére les,
Mert ő maga magasra törekedve
Az elbukottban csak lépcsőt keres.

De hát, akit szeressek, nincsen senki?
Szívem dobogása azt mondja: van,
Oh vannak, kiket én szeretek forrón,
Csak hogy ezek nincsenek számosan.

Kettőt szeretek, két arc foglalja el
Szívemnek mély és csodás rejtekét,
Többet, többet igazán nem találnék,
Ha átkutatnám is a földtekét.

Az egyiket imádom, amikép csak
A földi ember egy Istent imád,
Ki alkotá az emberi szívet s ki
Meghallgatja a szívből jött imát.

De ő méltó, ezerszeresen méltó
E szívnek buzgó imádatára,
Egy angyal ő, ki elhagyá a mennyet
S leszállt a föld szennyes rút porára.

Leszállt, hogy itten egy szent életen át
Küzdjön, fáradjon embertársiért,
S e hosszú háládatlan fáradtsága
E földön sose nyerhessen babért.

Kit nem érdekel a föld szennyes kincse,
Megveti az emberek hatalmát,
Ki a világtól távol szent magányban
Másvilágon várja csak jutalmát.

Egy lélek, mely fehér e barna földön,
Mint egy elolvadhatatlan hódarab,
Egy szív, mely csendes, mint a nyugodt víz,
Mely a szenvedélyeknél sose rab!

De le tudnám-e angyal-lelkét írni?
Nem: elég nekem az, hogy szeretem,
Elég, hogy ezen és a másvilágon
Egyedül benne rejlik életem.

A másik arc nem fénylik dicssugártól,
Egy barátnőnek kedves arca az,
Akinek szívében és az enyémben
Egy érzelem van s tárgya ugyanaz.

Ezért szerettem én meg oly nagyon őt,
S felőle most is csak ezt gondolom.
És ha talán csalódni kellend benne,
Szívemben sokkal nő a fájdalom.

Barátnőm ő a szó szent értelmében,
Az vagyok-e neki, nem tudom azt,
De reménylem mégis, hogy az Isten nem
Vonja meg tőlem ezt az egy vigaszt.

Sok a tűz, mit az első önt szívembe,
A másikkal kell azt megosztanom:
Kétszeres lesz az öröm és felényi
Megosztva két szívben a fájdalom.