Kertem szélén vén almafa,
Száraz levél zörg alatta.
Száraz levél, sárga levél:
Nagy szomoruságról beszél.

Volt almája kettő-három,
Az is lehullott a nyáron:
Csupasz, száraz minden ága,
Dalos madár nem száll rája.

Hogyha néha rá is röpül,
Félve néz a madár körül:
Érzi, haldoklóra szállott,
Továbbröppen, meg nem hál ott.

A gyermekek elkerülik,
Nem ád piros almát nekik.
Már rája mászni sem vágynak:
Ropognak a száraz ágak.

S áll a vén fa, áll magába,
Csak én vagyok a barátja:
Öreg ember, vén almafa...
Hej, hányszor ültem alatta!

Hányszor láttam lehajoltan,
Piros almával rakodtan!
Földet csókolt az almája,
Föl se kellett mászni rája!

A szomszédok mennyit lopták,
Hány ágát lehasították!
De ő nem törődött azzal,
Ujra kihajtott tavasszal.

Aztán teltek, multak évek,
Öregedett, majd meg vén lett,
S míg az én hajamra dér ült,
Az ő virága meggyérült.

Bezzeg most senki se bántja,
Kérgét csak az idő hántja.
Ott áll félig kiszáradtan,
Hű hozzá csak én maradtam.

Minden nap meglátogatom,
Kérgét meg-megsimogatom,
Egy-egy könnycsepp hull rája...
S ujra kihajt egy-két ága.