Nagyon útálkozhatott az Isten ,
Hogy ilyen csúnya plánétát köpött -
Ó, szépség , jóság !... De már mindent hagyok.
Villámokból font kerités tövébe ,
Ma lefekszem a szívem közepébe.
Egész nyáj leszek benne. Egyedül ,
A nagy akolban egyedül vagyok.

Hittem , hogy a hitványabb lettem én ,
Akin az idő csak tovább fut át
És úgy magasztaltam a minden - embert ,
Mint akinek
Csak magyarázták a megvolt csudát.

Ha hitvány voltam, ezért voltam hitvány.
Ó, egy percre megláttam magam.
Ott álltam én a Napban , Ott a Napban !
Bordám szaggattam ! A Nap suttogott :
Véredben állsz, te, ha bennem állsz !...
És lassan , lassan süllyedtem a Napban.

A szél sikoltott. Fölkapta a szívem
S egy csöpp vérem , ami még megmaradt ,
Végiggurult lobogva az égen.
Utánaszaladt.
A földre ekkor tűzcsóva esett.

Mindent hagyok már. Bomolj meg magadban ,
Világ , ó világ ! Én szivemben alszom.
Tiszta mosolyom hideg víz hulláma ,
Hogyha néha fölemelem arcom.