Az öreg hold fönn az égen
már jó messze baktatott,
mire sorban fölébredtek
körötte a csillagok.

Tündökölve sziporkáztak
a parányi mécsesek,
talán éppen vetélkedtek:
melyiküknek fénye szebb?

Minden este akkor keltek,
mikor a nap lebukott,
nem csoda, hogy, életükben
sosem látták a napot.

Hát egy éjjel, őszi éjjel
három csillag mit csinált:
a keleti égbolt szélén
összedugta buksiját.

Sugdolóztak, tanakodtak,
szövögették tervüket:
ébren várják be a hajnalt,
le nem hunyják szemüket.

Mikor reggel munkába áll -
meglesik majd a napot,
hadd lássák már egyszer ők is,
ők, az éji csillagok.

Strázsált ám a három csillag,
kitartóan örködött,
egyre leste, mikor bukkan,
fel a nap a föld fölött. . .

Csakhogy mire jött a hajnal,
s halvány fénye szertefolyt,
a három kis őrszem közül
kettő bizony bóbiskolt.

A harmadik álmot űzve
egyet-egyet pislogott:
- Nemsokára itt a reggel!
Meg kell látnom a napot!. . .

Ám erősebb volt az álom,
s a kis mécses kialudt. . .
Épp mikor az új reggel
a nap előtt tárt kaput.