Megyek szürke, végtelen úton,
érik a rozs már kinn a határban -
határtalan úton megyek, megyek -
szerettem az utakat már mint gyerek:
daloltak az utak az esti homályban.

Kemények az utak, mint drágakövek,
mégis mindegyik csupa alázat.
Fürgén futnak, de félszemük rajtad,
megpihenni nem is akarnak
ezek a vándor lakóházak.

Már kisfiuként az utakat szerettem,
lelkem halk esti meséiket itta.
Céltalanul kószálni szerettem
s míg dalaimat dudorásztam: előttem
kitárult a táj valamennyi titka.

Most énekel ez a kései óra -
portalan partot keres a szem.
Szürke az út és kemény, mint az ékkő:
csalogat, mintha ő vinne a végső
célhoz, de nem visz sehova sem.

Megyek poros, végtelen úton
nehéz kalászokat ringat a mezsgye.
Megyek a zsibbadt réteken át,
hallgatom az utak esti dalát
és minden, minden csendes, mint az este.

/Ford.: Képes Géza/