Állatvilág,a vadonból ...

Címkék: természet

2012.01.01. 16:07

A magyar erdők királya

Címkék: természet

2012.01.01. 15:57

Animals in Natur

Címkék: természet

2012.01.01. 15:42

A természet paradicsoma

Címkék: természet

2012.01.01. 15:35

Dalol az erdő......

Címkék: természet

2012.01.01. 15:28

Soberanos del Mar

Címkék: természet

2011.12.31. 16:29

Dolphin sounds

Címkék: természet

2011.12.31. 16:25

Nature and music

Címkék: természet

2011.12.31. 16:16

Costa Rica

Címkék: relaxació

2011.12.31. 16:13

Csodálatos állatvilág

Címkék: természet

2011.12.31. 15:49

Az a csodálatos kék bolygó

Címkék: természet

2011.12.31. 15:36

Wass Albert Magyar cirkusz

Címkék: wass albert

2011.12.31. 15:21


Cirkuszról álmodtam az éjszaka.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!
Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.
Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken…!
Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:
– Én arra a vörösre fogadok!
– Enyém a zöldinges legény!
– Szorítsd, te Árpád-címeres!
– A gatyás paraszt az enyém!
S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.
Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.
A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.
Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.  


Természet, ki mostohám vagy,
S tőlem mindent megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
Rólam elvonsz, bőven adsz,

Halljad egyszer bús fiadnak
Nyílt szivéből jött szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság
Ami nyitja ajakát.

Nem kivánok gazdagságot,
Ékes arcot s termetet,
Bölcsességet, terjedő hírt,
Fényes udvart, fő nemet.

Nem kivánom; el van ez már
Osztva; nékem nem jutott;
Késtem, amidőn sok ember
Kincseidből részt hozott.

A lapos mennykő dühödve
Ki s be jár erszényemen,
Jégeső jött, sok barázdát
Szánta halvány képemen.

Bölcseségem könyveimmel
Búmban hamvvá égetém;
Hirre nem kap gyengeségem,
S amit ez nyújt, nem enyém.

Egy sötét gunyhó takarta
A szülőt; itt lettem én,
Itten élek; nincs nememben
Semmi nagy, nincs semmi fény.

És nem is kivánom én ezt,
Ámde halljad kértemet,
Vagy temess el romjaidba
S dúld halottá testemet:

Szépre szülve, szebbre nőve,
Egyszerűn és díszesen,
Mint kifejlő kellemében
A virág zöld réteken,

Dús kebellel, bájos arccal
Jár amott egy deli szűz:
Karja hószín, szeme villám,
Ajka rózsa, csókja tűz -

Hajh! de gőgös, s oly kemény ő,
Mint én érező vagyok,
Csal, hitet, bár tudja, hogy csak
Érte élek és halok.

Mostohám! nem kell ez érzés;
Nálam úgy sincs egyebed;
Vedd el, add ezt is hivednek
S nála lészen mindened!
   

Várnai Zseni Őszi dal

Címkék: várnai zseni

2011.12.31. 15:09


A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget,mint a láng
csak simogat,mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű,enyhe fénye hull...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

Az ősz szerelme,mint a kósza szél,
hol lágy zene,hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk,e hullámzó folyó,
még kék az ég,de már is el borul...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.
Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varju száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...
csak nézem és szívem elszorul:
jaj,minden nap korábban alkonyul...
korábban alkonyul.. 

.
Megint hazaindulok nemsokára
Nagy néma csend borult a kis szobára
Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt
Nincs már ott aki eddig hazavárt.
.
Békülten mondom: elköltözött
Nem lakik többé az élők között
Óh hogy várt mindig
milyen nehezen szorongva leste
mikor érkezem
S amikor egyszer csak elébe léptem
Úgy felragyogott az a kedves két szem!
.
Pedig szolgálatom hívó szavára
Én olyan gyakran hagytam őt magára
És neki fájt minden búcsúvétel
Körültipegett anyai féltéssel.
.
Amíg csomagoltam és rendezgettem
Szeme kísért, csendesen ült mellettem.
S belesűrítve minden féltő gondot
Néhány búcsúzó szóval annyit mondott:
Vigyázz magadra gyermekem!
.
Azután egyszer Ő is útra kelt...
Végső tekintetével átölelt és indult
hangtalanul, csendesen...
.
Elment! Elment! Hiába keresem
Ő utazott el - ismételgetem.
Tudta hogy örök hajlék hívja fenn
És most előrement és hazavár
Csak egy kevés idő van hátra már!
.
S ha véget érnek próbák, földi harcok
Megint meglátom azt a kedves arcot
Ott hol nem választ el soha semmi
És soha többé nem kell búcsút venni.
.
Kicsiny szobánk most csendesen fogad
De csendje is tud drága titkokat
Hogy vár mint eddig: hogyne várna rám!
Hazavár most is az Édesanyám."


Két szálfát hoztak Ámon udvarára
és szólt a főpap: ,,Ámon, jól figyelj:
Kereszt legyen. Ne félj! Meg lesz az ára.
Durva, nehéz... Ne faragj rajt' sokat.
Sürgős.'' És Ámon munkához fogott.
Fejszecsapások hullottak a fára.
Akkor hajnalodott.

Felkelt az asszony is, a gyermek is.
,,Édesapám, milyen két furcsa fa!
Mi lesz belőle?'' ,,Eriggy Salomé,
ne is kérdezd!'' - döbben föl az apa.
Kis Salomé vidáman elszalad.
Milyen erős a nemrég béna láb!
Milyen jó volt Jézushoz vinni őt,
követve szívük halk sugallatát.
Csodálatos volt az a pillanat!

Ámon dolgozik. Készül a kereszt.
Nehéz a szíve. Ki is hordja majd?
Valami gyilkos, lator lázadó,
nyomorult emberteste függ le rajt.
Akárkié, annak nem hirdetett
bocsánatot szelíd Názáreti,
mint őneki.
A kis Salomé sírva jő megint:
,,Édesapám, ne ácsold azt a fát,
valami úgy fáj a szívem körül.''

Ámon, az ács, verejtéket törül.
És két pribék cipeli már tova.
,,Hova, emberek? Csak azt, hogy hova,
kinek? Szóljatok! Két kérges kezem
keresztet, mást mindennap annyit ácsolt,
de soha semmit ilyen nehezen!''
,,Eh, valami hamis próféta volt.
Jézus. Hiszen hallhattad a nevét.
Nem emlékszel rá?'' - ,,Jaj! emlékezem.''

,,Ámon, vidd már a pénzt. Kell a kereszt.
Durva, nehéz. Éppen jó lesz neki.
Ha igazán Isten fia, ne félj,
majd leszáll róla a Názáreti.
Őrajta lesz, nem a te válladon.''
Ámon csak áll, csak áll, s két szót dadog
szünettelen: "Nem adom. Nem adom."
,,Megvettük, Ámon. Mi közünk veled?
Ácsolhatsz egyet önmagadnak is.
Ma az ács fia, holnap meg az ács.''
,,Nem, nagyurak, kérlek, ma engemet.
Énrám sújtson le ostor, kalapács!
Ártatlan Ő. Annyit vétkeztem én.
A gyermekemet gyógyította meg!
Ha vért akartok, itt van az enyém!''
"Elég volt Ámon, vedd a pénzedet!"

Kavargó, lármás gyülevész menet.
Látni akarnak, egymáson taposnak.
,,Ni, hogy' vérzik! Ni, már megint verik!
Odanézzetek, már megint leroskad!''
Ki hederítne rá, hogy valaki
ott tördeli kezét a vad menetben:
,,Nem az övé! Az enyém, az enyém!
Nekem adjátok! Az az én keresztem!''

Csak másnap reggel vetődik haza.
Semmit se szól, semmit se kérd az asszony.
A nagy kereszt ott állt a Golgotán
s ő fenn maradt, hogy álmatlan virrasszon
és faggassa a kereszt titkait,
a nagy keresztét... hiszen az övé volt...
ő ácsolta... Virrasztott végtelen,
míg el nem kezdett pirkadni az égbolt,
Most hazajött. Az asszony is remeg.
Egymásra néznek; sír bennük a bánat.
Szívükbe hasít az a kacagó,
boldog gyermekhang. Szegény Salomé,
szegény, ő mitse sejt. ,,Édesapám,
álmomba' láttam ám édesapámat!
Ékes királyi széket faragott
két nagy-nagy fábul. S az Úr Jézus ráült.
Koronája volt. De egész olyan volt
mint amikor meggyógyította a lábom.
Fényes angyalok álltak körülötte
és uralkodott az egész világon.
Édesapám, úgye gyönyörű álom?''

Ámon sötét szeme látóra tágul:
,,Királyi széket... faragtam neki...
És uralkodik az egész világon?
Királyi szék lesz véres keresztfábul...
A te váltságod az Ő vére, Ámon.
Igen, kis Salomém, egyetlen leányom,
gyönyörű álmod volt: próféta-álom!'' 


Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy - ember!

Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
S a sűrű napsugár forró arany verése
Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;
Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
A kínok vasszöge szorítja össze testté,
S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,
Bár fájó szögeit már a létentúli lét
Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
A néma szirteken békén omolni szét
S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

És hát a többiek?... a testvér-emberek,
E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, -
Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.
 

Tóth Árpád A merengéshez

Címkék: tóth árpád

2011.12.31. 14:58


Merengés, ó, merengés, mélyén a csöndes éjnek
Rejtelmes látcsövünk, szelíd kristályu lencse,
Mért néz ma rajtad újra a csüggedt, árva lélek,
Kutatva: sorsa éjén arany planéta leng-e?

Merengés, ó, merengés, oly írral telt szelence,
Minővel látni kenték szemük varázsló vének,
Hogy szirtek rejtett kincsét előttük megjelentse,
Ó, mért mutatsz megint fényt a lélek bús szemének?

Merengés, ó, merengés, hisz hazugok a fények,
S mint sós lehű lagúnán a cifra, vén Velence,
Csak ringasz renyhe tükrén a könnyek tengerének -

A tétlen búsulótól elfordul a szerencse,
És meg nem könyörülnek őrajta semmi mélyek,
Sem fenn az égi szférák őnéki nem zenélnek...

Tompa Mihály A vén harangozó

Címkék: tompa mihály

2011.12.31. 14:54

 
Olyan szép az este, Mihály gazda jőjön,
Forduljunk itt egyet a temető-kertben!
Ugy sem sokáig lesz már kelmed a földön!
Amint mondja, - s benne volna szivesebben.

Fogja meg a karom, ballagjunk csendesen,
Jól esik arcára néznem s ősz fejére!
Azt gondolom: maga ösmerteti velem
Gyász kertét, e helynek hallgatag kertésze.

Ugy szeretek én a halálról beszélni,
Kivált az olyannal, aki nem fél tőle;
Legkivált kelmeddel, aki ugy ösméri,
Ki szolgálatában örven évet tölte.

Bizony sok szép idő! már számát se tudja:
Annyi idő alatt mennyi sírt megásott;
A harangot húzni beh szomorún tudta,
Mig lenn a sírgödröt bekaparták mások.

Mennyin elhullottak jobbja s balja mellől!
Földbe' van gyermeke, nője, unokája;
Ah, kelmedet, majd ha mint egy vén fa eldől,
Mennyi ismerős szív rokon-hamva várja!

Mit az emlékezet állit e bús helyre:
Kirothad a fejfa, írása elmállik;
Lapos lesz a halom, felveri a perje,
S az ember nem tudja végre, melyik másik?

De kelmed, a sírok élő vén fejfája,
Tudja, hol ki nyugszik? s megmutatja bizton;
Kinek anyja meghalt, mig járt vándorlásba,
Reá igazítja: melyik halmon sírjon!

Minden fel van írva emlékezetében;
Ugy-e szomorú volt a harang szólása,
Mikor a szép Julcsát eltemették itten,
Kinek szerelemből történt halomása?

Mikor a jó özvegy, ki hét árvát hagyott...
Hát még hogy kimult a boldog nagyasszony!
Nem tudom, mikor lesz megint olyan halott,
Egész falu népe kit ugy megsirasson!?

És mindezt megérte, mindezt tudja kelmed!
Most csak a tájat mutassa meg nékem,
Melyet magának szánt csendes nyugvó helynek,
Hol itélet-napig nyugodjék békében.

Ott ássuk meg a sírt fáradt tetemének,
És belé bocsátjuk ékes szent beszéddel;
Kedves éneke lesz a halotti ének,
Mit oly buzgón mondott sok álmatlan éjjel.

A harang szólását ha hallhatná kelmed,
Vén gondviselőjét hogy siratja! - s annak,
Aki annyi fáradt vándort lefektetett:
Buzgón kiván a nép csendes nyugodalmat!

Tamás István Angyal száj

Címkék: tamás istván

2011.12.31. 14:51


Elköltöztek belőlem tétován az álmok,
önmagammal szemben, torztükörben állok.
Sorra harcot vívok érzéseimmel,
megbotlok mindenben, lomha lépteimmel.

Helyemet keresve, bolyongok, fagyban és esőben
végelláthatatlan utakon, sötét temetőkbe.
Szememben vakítón tűz az éjszakasugara,
rám nevet gúnyosan a Hold sarlós arca.

Pihennék, de nem hagy a csend,
egy dallam hosszan fülembe cseng
s a Hold szemével megsimogat,
számolgatom a csillagokat.

Lovagolok felhők hátán,
fény ragyog rám az angyal száján.
Mellém fekszik, megsimogat,
csókkal űzi rémálmomat… 

Tábori Piroska Medvekirályfi

Címkék: tábori piroska

2011.12.31. 14:48


Volt egyszer egy vadász
S annak három lánya,
Szerető szívének
Három szép virága.

Mindahármat együtt
Nevelte, gondozta,
Minden bajtól védte,
Szellőtől is óvta.

A legidősebbik
Büszke, mint a rózsa,
Még a madárral is
Alig áll az szóba.

A második kényes,
Jól vigyáz magára,
Mindig szép hófehér,
Tiszta a ruhája.

A harmadik szerény,
Akár az ibolya,
Mint fénylő napsugár
Olyan a mosolya.

Egyszer, hogy a vadász
Elment a dolgára,
Egyedül marad hon
A három leánya.

Kitakarítottak,
Főztek jó ebédet,
Pedig ide bizony
Vendég sose téved.

Hát, lám, az erdőből
Jajgatást hallanak,
Mindahárom leány
Az ablakhoz szalad.

Hát a nagy fák között,
- Éppen odaláttak -
Egy nagy barna mackó
Csapkodta a fákat.

Jajgat keservesen,
Mintha panaszkodna,
Aztán összeesik,
Mintha vége volna.

Szól a legnagyobb lány:
"-Csak medve jajgat ott!
Egy hitvány mackóért
Én ki nem szaladok!"

Mondja a második:
"-Bizony mocskos lehet!
Én be nem piszkítom
Érte a kezemet!"

A harmadik szól,
Az erdőbe szalad,
Ott fekszik a medve
Egyik nagy fa alatt.

Már alig nyöszörög,
Két szeme lezárva.
Letérdel melléje
A kedves leányka.

Keresi, kutatja,
Mi baja is lehet?
Hát épp a homlokán
Talál egy nagy sebet.

Ki is mossa gyorsan,
Be is köti szépen.
Mintha könny csillogna
A mackó szemében!

Három egész napig
Ápolja a lányka,
Éppen csak vízért jár
Be a kicsi házba.

Két nénje neveti,
Haragszik az apja,
De a beteg mackót
Bizony el nem hagyja!

A negyedik napra
A csúf seb begyógyul,
Leveszi a kötést
S lám, a mackó mozdul.

Talpra ugrik gyorsan,
Mintha mi se fájna,
Örül is szívéből
A szelíd leányka.

Mackó bundájából
A gazt tisztogatja,
Bozontos nagy fejét
Meg-megsimogatja.

Ahogy simogatja,
Valami megroppan,
A csúf medvebunda
Ott hever a porban!

Szépséges királyfi
Áll a medve helyén,
Neki nincs is párja,
Olyan derék legény!

Vidám lakodalom
A szép mese vége,
Kastélyt építettek
A kis ház helyébe,

Szépséges királyné
a szelíd leányka,
Aranyos jó szívét
Mindenki csodálja! 

Szép Ernő A fehér galamb meséje

Címkék: szép ernő

2011.12.31. 14:44


Mesélek egy fehér galambról...
Szép tiszta tolla volt neki,
Csőre piros volt, mint a hajnal,
S szép szemei, nagy szemei.

A kis galamb egy alkonyattal,
Mikor a pásztor sípja szól:
Kiszállni édes vágyat érzett
A dúc alól, a dúc alól.
20galamb.../tunde74/galamb2.gif">



Kiszállott...boldogan suhant át
Hímes, selymes mezők felett...
A nap lement. Csillag nem égett,
Sötétedett, sötétedett...

A kis galamb csak szállott, szállott,
Ujjongó szívvel, boldogan,
Érezte, hogy szabad, s nem látta,
Hogy este van, hogy este van.

...Egyszer csak lankad...Szárnya lassul,
Elfúl, remegés száll reá -
És visszavágyik, hazaszállna
A dúc alá, a dúc alá.

A dúc alá, ahol meleg van,
Hol pelyhes fészek várva-vár,
Ahol azóta sír utána
Egy kis madár, egy kis madár.

Fehér galambnak fáj a szíve,
Nyögdécsel, búg panaszosan -
De nem találja meg az utat,
Mert este van, mert este van.

Tovább röpül aléltan: hátha
A dúc alá hazatalál -
Sötét erdőbe téved, ott egy
Bokorra száll, bokorra száll.

Egy vadgalambnak fészke volt ott,
S a vadgalamb hogy hazajött,
Egy alvó kis galambra bukkan
A lomb között, a lomb között.

A kis fehér galamb fölretten.
"Ki vagy te idegen madár?
Eltévedtem. Ó vezess vissza,
Valaki vár, valaki vár...

Valaki vár, vár engem otthon,
És sírva-ríva emleget
És bánatos és tán meg is hal,
Ha nem megyek, ha nem megyek."

A vadgalamb búg:"Honnan jöttél,
Hangod cseng, mint ezüst harang,
Te édes, szép madár, te tiszta
Fehér galamb, fehér galamb!

Párodhoz vissza nem vezetlek,
Hol az a dúc: nem is tudom -
Ha tudnám sem bocsátanálak,
Én kis rabom, én kis rabom.

Ó el ne szállj! Ó maradj itten
Te gyönge, hótollú madár.
Itt enyhe, hűs, ide be nem süt
A napsugár, a napsugár.

Fészkem most elhagyott...hej, régen
Boldog volt e csöndes bokor:
A boldogság meséit búgtuk
Valamikor, valamikor...

De elveszett a párom egyszer...
Sokáig sírtam-búgtam én -
Azóta puszta ez a fészek
Bokor tövén, bokor tövén.

Maradj velem hát szép madárkám,
Piciny szíveddel: szeress -
Pelyhet hozok majd és a fészek
Jó puha lesz...jó puha lesz...

Hozok majd enni tiszta búzát
És inni tiszta harmatot
S ha búgsz csöndes, csillagos éjjel,
Rád hallgatok, rád hallgatok.

Ó maradj hát itt, légy a párom,
Susogva elföd majd a lomb,
Szeresd az árva vadgalambot
Fehér galamb, fehér galamb!"

A fehér galamb csak hallgat, hallgat,
Fejét lehajtja csöndesen:
Párjára gondol, nem kell néki
Más senki sem, más senki sem.

Ó azt a fészket ott a dúcban
Soha többé nem látja már,
S hiába sír, eped utána
Egy kis madár, egy kis madár.

Vergődik szárnya néma kínban
A harmat hull szeme alatt,
Piciny hűséges szíve úgy fáj...
Majd meghasad, majd meghasad.

A vadgalamb elszáll sietve,
Búzát hozni, s pelyhet, puhát,
S meglopni édes harmatáért
A rózsafát, a rózsafát.

Hogy megetesse drága foglyát,
S pelyhes legyen, ahol lakik,
S csőréből megitassa szépen
Ha szomjazik, ha szomjazik.

És vissza is száll nemsokára -
Fehér galamb fekszik hanyatt...
Meg nem dobban kis szíve többé,
Mert meghasadt, mert meghasadt... 

Sík Sándor Székely pap

Címkék: sík sándor

2011.12.31. 14:37


[jegyzet]

Az arca ráncos, mint a csíki dombok.
A szeme, mint az erdőn az eperszem:
Melegít is és mosolyog is ejszen,
Ha a levelek hűséből kibontod,

De a homloka verejtékben ázik,
Mert harisnyásan, mint a többi székely,
A kurta nyárban ő is arat, csépel,
Szénát csinál látástól vakulásig.

Századok óta kullog fenekedve
Faluja körül a farkas, a medve,
De pásztor virraszt a plébánián:

Bástyaövezte kicsi templomának
Báránya közt még nem esett hiány,
Hála legyen a csíki Máriának! 

Sík Sándor A Csíki Székházban

Címkék: sík sándor

2011.12.31. 14:35


[jegyzet]

A Csíki Székház ambitusán
Fecskefióka csicsereg.
Vagy újszülött pici gyerek?
Három órakor éjszaka
(Hála legyen a jó Istennek!)
Megszületett a kisbaba.

Túl a vajúdó városon
Nyirkosan, kövéren oson
Az olaj fekete vonata.

A Csíki Székház ambitusán
Fehérkötényes ápolókisasszony
Mossa szemeit, hogy tovább virrasszon
S rámosolyog kis pólyásaira.
Még ma (ha Isten úgy akarja!)
Megérkezik a második baba.

Túl a remegő havason
Tovadübörög alattomosan
Az ágyúk fekete vonata.

A Csíki Székház emeletén
Barázdás doktor mos kezet.
Halálos harcból érkezett,
De bárha ég, föld összeomlana,
Istennek hála, moshatja kezét:
Életben kisded és anya.

Keresztül földeken és testeken
Némán kúszik végtelen síneken
A halál fekete-vonata.

A szomszédban, a Csíki Szűz előtt
Most csengetyűz egy kicsi gyermek
A fölemelkedő Kehelynek.
A szentély kitérdelt kockáira
Most borulnak a mellverő barátok
S a Szürke Nővérek piciny kara.

Most veri neki az esett világnak
A vak Sátán kisiklott vonatát.
,,Uram, ha csak egy szóval mondanád!'' 

 
Magyar égre adjál Isten,
Mesélő sok csillagot,
Szagos lelkű virágokra
Orvosságos harmatot.
Hegylevét a csobolyóba,
Karjaimba szeretőt,
Birkafelhő hömpölyögjön
Tarka szamaram előtt.


Egy szomszéd se panaszkodjon,
Nyalka csikós, vén gulyás,
Kövér földön élhetnénk még,
Csak a sorsunk lenne más.
Gulya, ménes, birkatábor,
Búzás hombár, nagy vagyon,
Furulyázva járhatnánk a
Legelő vadvirágokon.
Adjál Isten a magyarnak
Kevés sóhajú napot,
Ősszerelmes éjszakákat,
Szabadságos holnapot.
Kérek nagy Magyarországot,
Hancúrozó sok gyereket
Rázd fel szép magyarjaidban a
Szundikáló életet.



 

süti beállítások módosítása